Miért akar az ember kutyát? Többféle válasz létezik: sportra, tenyésztésre, hobbyra, vagy TÁRSNAK! Igen, így nagybetűvel. Mert számomra ezt jelenti a kutya. Nem egy sporteszközt, akivel heti háromszor-négyszer ki kell futni a belünket az agilitypályán a minél jobb eredményért... nem, nekem a kutya az egyetlen olyan élőlény, aki mondjuk úgy, "megért".
Sok mindenben változtam, mióta velem van Arcus. Aki nem ismert előtte, az nem is tudja, hogy min mentem keresztül. Aki meg csak most "ismert meg" (avagy csak tud rólam egy-két dolgot), az csak azt tudja, hogy kutyázok és szeretnék mellé egy kölyköt. Merthogy ebből indult ki a balhé. De egyenlőre maradjunk a változásnál. Ígérem, hosszú leszek... nagyon hosszú. Szóval. Huuh, nagy levegő. Nem kicsit vagyok rosszul most, miközben írom ezeket a sorokat.
Hol volt, hol nem volt egy kislány. Sötét ruhákat hordott, állandó depresszióban élt, nem tartott kapcsolatot egyetlen egy emberrel sem. Csak nagyon felszíneseket, mint az általában az általános iskolában szokott lenni. Folyton csúfolták a súlyfeleslege, a kerek arca és az esetlen megjelenése miatt. Kívülálló volt. Már többször is elgondolkozott fiatal létére, hogy mi értelme van mégis az életnek? Mindenki csak bántja, otthon folyton veszekedések közé tér haza, néha még az ő fején csattantak az alaptalan vádak is. Nagyon elege volt az egészből... és nem mondom, de még az ereimet is elkezdtem vagdosni. Nem az akkori emo divat miatt, hanem a feszültség levezetésére. Mert használt. Nagyon is. Aztán jött a nyár, mikor tényleg nem kellett senkivel sem tartania a kapcsolatot, el is menekült messzire a gondoktól a nagyszülei nyaralójába. Óriási felüdülés volt. Mikor hazatért, talált egy kóbor kutyát a lovardába igyekezve. Ott kezdődött el valami gyönyörű.
Ő volt Borzika, akiről már eddig is sokat hallhattatok. Nem akarom elmesélni újra az egész történetet, mert már ezer és egyszer leírtam. Azt is, hogy Arcus hogy került hozzám. A lényeg viszont most kezdődik.
Születésnapom előtt egy nappal került hozzánk. Akkor kezdődött a CSODA, mint már párszor mondtam.Képes voltam még korábban reggel, sőt hajnalban felkelni, hogy kivigyem őt lemozgatni, iskolából hazaérve egyből mentem ki vele újra, még tanulni is nekiálltam, hiszen megegyezés volt itthon, miszerint az általam legutáltabb dolgokból is minimum hármasnak kell lennem, de inkább erősnek, mint gyengének. Meg is történt, néha séta közben vittem magammal a jegyzeteket és úgy mondtam hangosan Arcusnak a törileckét vagy épp a matekpéldákat. Ő figyel rám, mindig. Sokat jelent nekem és még ennél is többet. Leírhatatlan.
Azon kivül, hogy elkezdtem tanulni, megjött az életkedvem is. Szinte maga a megtestesült harmónia lettem. Erről tudnának mesélni páran szerintem, most egy példát hozok csak, amit épp a mai kiakadásom után kaptam és nagyon jólesett:
"Én nagyon nagyon kedvellek, sőt szeretlek, mert nagyon jó barátnő vagy! pörgős, árad belőled a jókedv :)
Néha meg magadba szállsz mint egy igazi kis író :) De ez így jó!"Ő elkezdett megismerni annak ellenére, hogy alig nyíltam meg szándékosan. Ergo elkezdtem kapcsolatokat kialakítani, egyre több lett az önbizalmam. Már képes voltam emelt fővel végigmenni az utcán, néha még az iskola folyosóján is, ahol azért kell az önbizalom a múlt után. Képes voltam egyáltalán mosolyogni! És ez nagy szó. Ismeretlen emberekkel beszélgetek, ha még Arcus is velem van, akkor senki sem tud megrendíteni. Neki bármit elmondhatok, ő nem használja ki, nem nevet ki, ha őt átölelve sírom ki a sok megpróbáltatást. És még ide tartozik, hogy hála neki, sikerült a külsőmön is változtatnom, amiért egyre inkább elfogadnak az emberek. Már nem az a gombóc lányka vagyok, akinek a hasa lebegett testnevelésórán a fehér póló alatt, most már én magam szomjazom a mozgásra, és leadtam úgy 5 kilót, pluszba pedig még izmosodtam is. Mire elfogadtam volna, hogy én leszek a vicces kövérlány a csapatból... Sokat változtam belsőleg is. Nyugalom. Ezzel lehetne jellemezni.
De akkor a mai dologról, ami miatt nekiálltam megírni ezt a bejegyzést.
Kiskutya téma.
Azon robbant ki a fórumon a balhé, hogy én mégis miért akarok még egy kutyát a FÉLKÉSZ kutyám mellé? Félkész? Ez meg milyen kifejezés?!
Olyan szerintem nincs. Az én nézőpontom szerint. De kövezzetek meg... én most leírom a véleményem. Pusztítsatok el nyugodtan, Hitleri módra, csak ti nem származás alapján döntitek el, hogy kinek kell távoznia, hanem eszmék szerint. Úgy is sok az ember a Földön, de én magamtól is átadom a helyem másnak. Csak küldetek ki az Űrbe Arcussal együtt! Ott úgy is egyedül lennénk, ketten-boldogságban. Úgy a jó...
Szóval, félkész kutya. Én mindig is apró célokat helyeztem magam elé. Legyen az egy trükk megtanulása vagy az, hogy ne húzzon pórázon. Semmi olyan célom nem volt és nincs is, és garantálom, hogy nem is lesz, hogy én most DD-ből el akarok jutni a hivatalos 3 osztályba, vagy éppen agilityből az A3-ba... De még profi szinten se szeretnék terelni. Nekem célom az, hogy együtt tudjak élni a kutyámmal békességben, boldogságban. Az alap. Én ennél többre nem vágyom. Nem merek vágyni! Ezeket is azért csinálom, hogy Arcusnak mozgalmas élete legyen, próbáljon ki sportokat, erősítsük a kapcsolatunkat és élvezzük az életet. Mert az életet élvezni kell!!! Így, sok felkiáltó jellel. Máshogy élni nem lehet! Már én is tudom.
De mégis annyi lehetőség van Arcusban, miért nem használom ki?
Kihasználom. Amennyire még élvezzük. Nem fogok vele órák hosszat zónát gyakorolni csak azért, hogy legyen egy hibátlan futamunk. Amíg nem unja, addig csinálom. Ő a fő! Nem az eredmények... És kihasználom az adottságait. Meg tud nyugtatni, ha látja, hogy sírok, odajön hozzá, a szemebe néz és nyüszíteni kezd. Leguggolok hozzá, mire ő lenyalva a könnyeket és az ölembe bújik. Mint pár órája is tette a szántó közepén, jó 3 kilométerre a falutól... Terelni fogunk. Amint le lehetőségünk rá normálisan. Mármint nem 380 kilométerre innen...
Más téma: bírni fogom a két ilyen energiájú kutyát?
IGEN! Én vállaltam, bírnom kell! Mint azt is bírtam, hogy hajnali négy előtt keltem, kivittem Arcust futni, labdáztunk, bicajoztunk, majd trükköztünk. Ez után szaladtam megetetni a lovat, akihez nekem igazából közös sincs, ott is csak kihasználták a naivságom. De nem erről van szó. Aztán irány haza, lefürödtem, és már indultam is az iskolába, ahol végigültem hét órát, hazaérve pedig egyből vittem ki újra Arcit. Két óra tanulás, leckekészítés, újra mentem a lóhoz, aztán haza sem értem, de ki újra Arcussal és este tíz (!) körül estem be a házba úgy, hogy pihenhettem egy kicsit. Én vállaltam, hát bírom is. Sosem nyafogtam emiatt. Az én életem, hozzám tartozik. Megerősített az az időszak. Újra kövezzetek meg, de két ilyen kutya még egymás is le tudja fárasztani egy hosszú futkározás során. Nem is kicsit az általam látottak alapján... Volt, hogy Arcus alig akart vánszorogni egy két órás játék után.
És újra a félkész kutya. Ha félkész is, és jön a kicsi, attól még mindkettővel lehet foglalkozni, nem? Nem azt jelenti, hogy a "régi" le van tojva, félre van rakva a sarokba. Sőőőőőt! Az idősebb kutyának kell lennie a falkavezérnek a kutyák között, így vele még többet kell foglalkozni, mint a picivel, hogy megmaradjon a helye. Akkor most miről is beszélünk?
"De komolyan, semmi profi szintű terelés, vagy ilyesmi? Elvagy a kutyáddal. Oké. És azért akarsz még egyet, h hárman legyetek el?"
Erre csak annyit reagálnék, hogy IGEN! Azért... Miért, baj? Baj, ha többen vagyunk el?
És miért akarok még egy bordert? Na vajon, miért? Mert nem merek belevágni egy másik fajtába, sőt, nagyon másik fajta sincs, ami ennyire megfelelne a követelményeimnek. A keverékekkel pedig bajban vagyok. Ki tudja, hogy milyen lesz... Baj, hogy bordert szeretnék?
Nem kutyagyűjtő vagyok, mint beállít egy ember annak... csak más a szemléletünk. Ez is írtam már. De nyugodtan, keressetek meg, lőjetek agyon, akasszatok fel, én állok elébe, csak a kutyámat ne bántsátok... és akkor már ne is kerüljön a kezetekbe. Bocs.
Szerintem mindent leírtam, amit akartam... Még mindig nem mondom el, hogy honnan lesz a kiskutya. Igen, még mindig bunkó vagyok, egy hideg, szürke színű kő, mit kő, inkább kavics, mert olyan is elnyomható apróság lennék...
Most pedig következik a jól megérdemelt önkéntes száműzésem. A fórumról, a blogról, a közösségi oldalakról, mindenhonnan. Sokak vagytok nekem, emberek! Minden ember! Nem csak a fórumosok...
És én most ebben a bejegyzésben nem bunkóztam. Csak őszinte voltam...
De tényleg, van egy íj a szomszédban, elkérem nektek, lőjetek le vele, ha már az is baj, hogy őszinte az ember néhanapján...
Holnapi nap még megtalálható vagyok FB-n, csak egy-két dolog miatt, de aztán onnan is távozok. 2-3, talán 4 napra is. Kétféle módon lehet majd elérni engem. Telefonon és személyesen. Így máris összezsugorodott az a kör, akik elérhetnek. Milyen jó is ez így... Ezek az emberek szinte csak azok, aki elkezdtek megismerni és jelentenek is nekem valamit.
Szóval holnap még monitor-monitorral szemben el lehet küldeni engem mindenért mindenhova, utána már csak levélben, amit nem garantálom, hogy elolvasom.
Isten áldjon titeket!
(ez olyan ideillő...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése