Namármost... ugyebár elterveztem, hogy jövőre kiskutya, de közbejött elég sok dolog (dehogy sok, csak annak tűnik...), így kicsit elbizonytalanodtam. Nem is úgy, hogy akkor legyen vagy sem, hanem úgy, hogy mikor legyen. Jövőre mindenáron akarjak? Azt lehet megsínylené a kicsi, hogy én eljárok dolgozni, csak azért, hogy az első évben tuti biztosra én fizessem mindenét, na meg a versenyeket Arcussal. Vagy várjak érettségi utánig, mert ugye nem szívesen kezdenék bele érettségi előtt pár hónapba egy kiskutya felnevelésébe, főleg, hogy még nem is csináltam ilyet. Az sincs sokára, 2013 nyara. Csak egy évvel később...
Egy év alatt meg sok minden változhat.
Az már oké, hogy honnan. Tuti biztosra pipa. Csak a kontaktfelvétel... ettől félek a leginkább. Mit, hogyan, mennyit, milyen hangnemben, mennyire tárulkozzak ki, egy levélben mindent... Sosem voltam az a fajta, aki egyből a tárgyra tér, mindig kerteltem. Tudom, hogy a tenyésztő nem eszik ember, sokan mondták, hogy nagyon rendes és segítőkész, na de akkor is... nem szeretek kapcsolatokat felvenni.
Még egy másik, hogy ő hogyan fogadná azt, ha én úgy állítanék oda, hogy a neme mindegy, most leginkább szukát szeretnék, de a kant se kötöm láncra az udvar végében, a színe is fullmindegy, nem attól fog függeni, hogy agilityzik vagy terel-e. Ja és megvárnám vele az egy éves kort, és ott dönteném el, hogy mik lennének a terveim vele. Így adna-e kutyát nekem bárki? Mert nekem mindegy, hogy milyen kívülről, de belülről legyen Arcus! Már lassan fogalom lesz a drágám neve, de legyen olyan, mint ő. Csak kicsit kevesebb energia (tényleg csak nagyon kicsit), kevesebb dominanciai hajlam.
Mindenképp Arcus is jönne velem a látogatásokra, hisz mégis vele élné le az életét a kicsi, na meg neki keresünk társat (én csak másodlagos vagyok ebben a helyzetben). Neki és nekem is megfelelőnek kell lennie a kölyöknek...
Azt hiszem, nehéz idők jönnek a fejemre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése